Én a kutyákkal vagyok!

„Az állatvédelem küzd ezeknek a feleslegessé vált kutyáknak az életéért!”

Én a kutyákkal vagyok!

Nem, ez nem az a cikk, ami arról szól, hogy a szaporító telepek milyen szűk helyen, milyen kutyákhoz nem méltó módon működnek stb. Nem is arról, hogy bezzeg a tenyésztők milyen minőségiek, milyen szuperek stb. Erről már sokan írtak, jobbnál jobb cikkeket.

Annyi helyen, annyi módon születnek kölyökkutyák, hogy meglepő, miért csak ez a két „kategória” létezik. Valaki tényleg csak tenyésztő vagy szaporító lehet? Ennyire fekete vagy fehér?

Bár a magyar nyelv a szókincsét tekintve fantasztikus, ebben a témában mégis az a helyzet, hogy csak ez a két kategória létezik. Vagyis, ha nem vagy tenyésztő, akkor szaporító vagy.

Persze vannak fokozatok, de a tényen ez semmit nem változtat.

Ahogy vannak kiemelkedő, nagyon jó, jó, átlagos és borzasztó tenyésztők, ugyanígy a szaporítók társasága is nagyon sokszínű.

Ha abból indulunk ki, hogy ideális esetben ki a tenyésztő, és mik jellemzik a tevékenységét, viszonylag könnyen találunk leírásokat.

Előttem már sokan megfogalmazták, sokkal frappánsabban és jobban, így most egyszerűen belinkelek ide egy ilyet:

http://kutya-portal.hu/felelos-allattartas-iii-fejezet-ten…/

Forrás: kutya-portal.hu, szerző: Vámosi Ildikó

Kevés szó esik ugyanakkor a „többiekről” pedig igenis léteznek. Azok, akik nem haszonszerzésből (persze mind ezt mondják), hanem egyéb okokból növelik a kutyák egyedszámát, tehát szaporítanak.

A teljesség igénye nélkül szeretnék párat bemutatni.

1. Vannak, akik szerint az úgy egészséges, ha egy szuka legalább egyszer szül az életben. Ebben az esetben, bár egy szimpla baromságról van szó, sajnos ez az ostobaság nem kíméli a keverék kutyákat sem. Pusztán a szuka egészségére való tekintettel történik a pároztatás, jó esetben legalább nem egy dog méretű kant tesznek a tacskó keverék szukára.

Mi ezzel a baj? – Hiszen a „természet utat tör”, a „keverékek jellemzően makkegészségesek”, és sokkal hűségesebbek, okosabbak, mint a fajtatiszták, a szuka pedig megéli az anyai örömöket.

Erről is linkelek egy jó írást, mert ebben a témában is kötetekre rúgó irodalom létezik: http://www.debrecenikutyahaz.hu/?page_id=1218

Nézzük először a szukát. Tévhit, hogy a kutyák „örömöt” lelnek akár az aktusban, akár a szülésben, ezek teljesen ösztönszinten működő dolgok, igazából fájdalmasak a szuka számára. A tudomány mai állása szerint csak az emberek és a delfinek élvezik a szexuális aktust. (Bár az embereknél talán néha kérdéses a dolog.) Vajon a tenyésztők miért végeztetnek mindenféle egészségügyi szűrést, mielőtt tenyésztenek az adott kutyával? Mert annyira erre szeretnék költeni a pénzüket? Vajon miért van olyan, hogy tenyészszemle? Miért nem elég az egészségügyi vizsgálat?

A kölykök pedig, bár keverékek, a valóságban sajnos ugyanúgy hordoznak örökletes anatómiai, idegrendszeri, viselkedési problémákat, csakhogy senki semmilyen egészségügyi szűrést nem végez el rajtuk. De hát ki várna el bármilyen arányosságot, méretet, egyenes lábakat, egészséges fogazatot, szemeket, szőrminőséget egy keveréktől?

A „látszólag” egészséges kutyák keveredésével senki nem tudja, hogy mi lesz az eredmény, nem lehet tudni, hogy a kiskutyák milyenek lesznek. De sokszor olvashatunk olyat, hogy minek a szűrés, hiszen az állatorvos mindig beoltja, és mondja, hogy a kutya egészséges. Nos, ez az a pont, ahol az égre nézek, veszek egy nagy levegőt és összpontosítom minden erőmet, hogy türelemmel tudjam elmagyarázni, mi is a különbség a „látszólag” és az igazoltan egészséges kutya között.

Vannak ugyan remények, amikor egy keverék kölyökkutyát viszünk haza, de a valóság olykor durva tréfát űz velünk: A nagymancsú, németjuhász-fejű kölyökből még nem lesz németjuhász-jellegű kutya. Simán maradhat akkora, mint egy sámli, és aki örökbe fogadja, meglepődve tapasztalja, hogy bár ő nagytestű házőrzőt szeretett volna, a tacskó méretű, ám németjuhász fejű kutya végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket: nem elég erős a védő ösztön, nem őrzi a házat, és a mérete sem kelt félelmet – tehát alkalmatlan arra, amire szánták. Van, ahol tényleg fontos, hogy jó házőrző legyen a kutya. Tehát az ettől még nagyon rendes és jó gazdajelöltek csalódottak, és igenis leadják a menhelyre a kutyát, mert nekik TÉNYLEG házőrző kell, és nem akarnak kettőt, mert nem tudják vagy akarják ellátni őket.

És ez csak a küllem! De mi újság van a jellemmel?

Mi is lehetne az elvárt ösztönkészlet egy terrier és egy bichon keresztezéséből? Milyen viselkedésjegyeket kellene keresnünk, elvárnunk? Milyen viselkedésben reménykedünk? A fajtatiszta egyedeknél nem csak fizikai standard létezik, a legtöbbjük viselkedése is jól behatárolható spektrumban mozog. Egy vadászkutyánál például fontos az orrjóság is, a vadmegállási hajlam, a puha száj, hogy ne törje össze egyetlen fogással a fácánt. Fontos fajtajelleg, hogy barátságos és az emberrel együttműködő legyen. De mire számítsunk egy keveréknél? Persze mondhatjuk, hogy „MEGLEPETÉS!”-re. – De éppen ez az, ami miatt sok kutya a menhelyen köt ki. Mert a gazdik „nem ilyen lovat akartak”.

Higgyük el, hogy mindenki azt gondolja, majd ő igazi álomgazdikat talál a kicsiknek, de ha ez így van, vajon miért vannak tele a menhelyek?

Mondhatjuk, hogy mindegy is, milyen kutya lesz belőle, mire felnő, úgyis megszeretik és elfogadják olyannak, amilyen. De mi van, ha mégsem? Akkor becsmérelhetjük, pocskondiázhatjuk, hogy milyen embertelen ember az ilyen, de igazából jobb lenne, ha magunk néznénk szembe a valósággal: a mi felelősségünk volt a dologban a legnagyobb.

Szóval ezért mondjuk az ilyen emberekre, hogy szaporítók. Mert ez nem tenyésztés.

2. Vannak, akiknek egyszerűen “becsúszik” a szaporulat. A szukája tüzel, de nem veszi észre, nem vigyáz eléggé, és megtörténik, aminek nem kellett volna megtörténnie.

Mi ezzel a baj? Hiszen (lásd 1. pont) ez egy szuka számára egészséges és jó dolog, a „természet” utat tört magának. Még arra is van esély, hogy fajtaazonos a kan, vagyis van két boxerünk, és a mi kanunk mégiscsak „elkapja” a szukát. Tehát „nincs gond”, hiszen boxer lesz az eredmény is.

Tényleg nincs gond?

Hol a saját felelősségünk, amit a szukáért vállaltunk? Mikor vesszük észre, hogy nem vigyáztunk, nem figyeltünk, hogy nem ezt terveztük? Belátjuk-e, hogy a szuka túl fiatal/túl öreg ehhez az alomhoz? Hogy nem ez az ideális párosítás a fajta szempontjából, hogy esetleg túl közeli rokonok, vagy igazából nem passzolnak össze? Bevalljuk-e, hogy nem vagyunk még felkészülve, és nem biztos, hogy most akartuk az alom ellátására költeni azt a pénzt, amit így kénytelenek leszünk? És ki fogja megvédeni a szukánkat a mi elővigyázatlanságunktól legközelebb?

Tenyészszemlék, egészségügyi szűrések, adott esetben DNS-vizsgálat nélkül (apaság megállapítása), ezek a kutyák hiába boxerek, nem törzskönyvezhetők, maradnak „keverékek”. Mekkora csalódás mindez, ha egyébként szép, és a fajta szempontjából is értékes kölykök lehettek VOLNA.

De ne legyünk túl derülátók: Mivel senki nem látta, hogy ki az apa, AKÁRKI is lehet! Meglepődhetünk, amikor a reményteljes fajtatiszta, törzskönyves dobermann szukánk fekete-fehér foltos keverékeknek ad életet. Esetleg mindjárt 12-14-nek!

Mondhatjuk magunkról, hogy mi mindent megteszünk ezekért a kiskutyákért, mindent megkapnak: orvosi ellátást, jó minőségű ételt, nem kérünk értük pénzt, ajándékba adjuk, vagy csak annyit, amennyi az oltás, féreghajtás, etetés költsége volt. Mindent megtehetünk, hogy álomgazdákat találjunk, a teljes ismeretségi körünket átkutatjuk. Bízunk benne, hogy akik „jelentkeznek” a kölykökért, ugyanúgy szeretik majd, mint ahogy mi szeretjük a saját kutyánkat, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy nem ezt akartuk.

Az igazán jó, felelős gazdajelölt legalább olyan magas elvárásokat támaszt a kölyökkel szemben, mint mi vele szemben. Tudja, hogy mit vállal, és tudja, hogy ez milyen felelősséggel, milyen költségekkel, milyen elköteleződésekkel jár. Miből gondoljuk, hogy jót teszünk azokkal az „álomgazdákkal”, akik épphogy meg tudják venni 25.000 Ft-ért a kölyköt, de ha a kutyának valami baja lesz, már nem tudják kifizetni az állatorvosi költségeket? Valóban jót tettünk a kutyával? És valóban jót tettünk ezekkel az emberekkel? Vajon miért olyan sok a menhelyeken az egészségügyi ellátásra szoruló kutya?

Persze legalább az ismerőseire számíthat az ember. Vagy mégsem? Valahogy túl sokszor hallani, hogy a vemhes szuka körül nagyon nagy a felfordulás, sok a jelentkező, akik mind segíteni akarnak, aztán a 8 hetes kölykök mégsem kellenek, amikor el kéne vinni őket. Természetesen nagyon sajnálják, csak éppen értsük meg, most nem aktuális. Ajándékba sem kell.

Naivan elképzeljük, hogy lesz 4-5 kiskutyánk, gyorsan gazdára lelnek, hiszen cukik, édesek, és kinek ne kellene egy ilyen kis szeretetgombóc? Majd megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a 4-5 helyett 8-10-12 kölyök van, és bár 4-re volt érdeklődő, mégis maradt 4-6-8, akiért aggódhatunk, mert senkinek sem kell. NEKÜNK SEM!

Szóval ezért mondjuk az ilyen emberekre, hogy szaporítók. Mert ez nem tenyésztés.

3. A falusi kutya esete. Él a kert végében, láncon vagy szabadon, és szabadon jön-megy, ahogy a kanok is. Senki nem foglalkozik azzal, hogy tüzel-e, és senki nem foglalkozik azzal, hogy fial-e. A kölykök felnőnek, és elajándékozzák őket. Mindig.

4. Van egy szép törzskönyves kutyám, és a barátom szintén szép törzskönyves kutyájával pároztatom. Annyian mondják, hogy szép, és hogy ők is ilyet akarnak.

Mi ezzel a baj? – Hiszen ugyanaz a fajta, törzskönyvük is van, teljesen természetes, hogy egy szukának jót tesz, ha van egy alma, ráadásul én nem fogom olyan drágán adni, mint a puccos tenyésztők. Nem akar mindenki kiállítási kutyát, különben sem minden kutya champion, és nem is kell annak lennie, a törzskönyv nem olyan fontos. Ráadásul ezek is ugyanolyan goldenek (a tetszőleges fajta beilleszthető), csak papírjuk nincsen.

A baj csak annyi, hogy ezek a kutyák törzskönyv nélkül keveréknek számítanak. Jó eséllyel még elmondhatjuk, hogy golden jellegű keverékek. A fajta szempontjából ezeknek a kölyköknek a genetikai állománya elvész, soha nem lehetnek fajtatiszta vizslák, goldenek, dogok.

A baj onnantól halmozódik, amikor az új gazda az 1. vagy 2. vagy 3. kategória alapján jár el, tehát újabb és újabb keverékek almai születnek. A következő generáció már azt sem mondhatja el magáról, hogy törzskönyves szülőktől…

Mit tesz ez a fajtatiszta, törzskönyves kutyák közösségével? Semmi jót! Hiszen ezen a ponton a vérvonal megszakad. Tulajdonképpen, ha annyira szépnek és jónak tartjuk a sajátunk és a másik törzskönyves kutya kvalitásait, miért is nem visszük tenyészszemlére? Miért nem csináltatjuk meg az egészségügyi szűréseket? Miért nem hozunk létre törzskönyves almot?

Szóval ezért mondjuk az ilyen emberekre, hogy szaporítók. Mert ez nem tenyésztés.

Aki kicsit is nyitott szemmel jár, láthatja, hogy Magyarországon nem kell attól tartani, hogy kihal a kutyák faja.

Belátható, hogy rengetegen szaporítanak, ehhez képest kevesen tenyésztenek. Ha minden kiskutya jó gazdára találna, akkor nem lenne ezzel semmi probléma. Minden keresletre van kínálat, profán kifejezéssel élve: ahol trágya van, légy is van. Semmi gond nincs ezzel, ez a normális piacgazdasági működés. Van, aki Opelt vesz, más 18 éves Fiat Yugót, megint más Mercedest.

A baj nem is ezzel van, mégis nagyon nagy baj van!

A probléma a FELESLEGGEL van. Teljesen mindegy, hogy fajtatiszta vagy keverék, rengeteg „felesleges” kutya él menhelyeken, az utcán, gyepmesteri telepeken.  Olyan kutyák, akik nem várt, nem tervezett almokból kerülnek ide. Akár zsákban kölyökként, akár az eladók által (mindegy, hogy tenyésztő vagy szaporító) álomgazdának tartott emberektől: utcára csapott, fához kötött, kidobott életek.

Az állatvédelem küzd ezeknek a feleslegessé vált kutyáknak az életéért. Ebben a küzdelemben prioritásokat kell felállítani. Kézenfekvő, hogy ezen a listán az első helyen olyanok vannak, akik kizsákmányolják az állatot, akik nem megfelelő körülmények között, az állatkínzás fogalmát messze kimerítve futószalagon gyártják az utánpótlást. Küzdenek továbbá az olyan emberekkel, akikben a felelősségvállalás nem elég erős, és egyszerűen megszabadulnak a MÉGIS feleslegessé vált kutyától. A menhelyeken nem csak keverékek, hanem fajtatiszta kutyák is vannak, minden korosztályból. Van, aki a felesleges szaporulattól szabadul meg így, néhányan a neveletlen kutyától, másoknak pedig az öreg kutya lesz túl költséges.

A felesleg azt jelenti, hogy túlkínálat van. Nem tudom, hogy Nyugat-Európában hogyan oldják meg ezt a problémát. Nyilván szerepet játszik, hogy jóval “szabálykövetőbbek”, azaz ha valami kötelező (chip, ivartalanítás), akkor ők ezeket egyszerűen betartják. Ahogy magunkat ismerem, a magyarok nem ilyenek: ahol csak lehet, a kiskapukat keressük, nem szeretjük, ha köteleznek minket bármire is. Minek a chip, az ebösszeírás, az ebadó, minek beoltatni stb.?

Statisztikai adatok szerint nyugaton a kedvtelésből tartott kutyák körülbelül 90 százalékát ivartalanítják, míg Magyarországon ez a szám nagyjából 10 százalék körül mozog. Ha mindez párosul a sokféle szaporítótípusokkal (nem csak a “kutyagyárokkal”), könnyen belátható, hogy az állatvédelem szélmalomharcot vív a felesleg utánpótlása ellen.

Aki kicsit is szívén viseli a kutyák, vagy konkrétan az általa szeretett fajta sorsát, az törekszik arra, hogy csökkentse a szaporított kutyák számát. Mindegy, hogy kutyagyárból vagy felelőtlenségből, esetleg naiv ábrándból keletkeznek, sajnos ma a felesleget növelik.

Sokféle módja van az állatvédelemnek: van, aki azzal tud legtöbbet tenni, hogy felvilágosít, tájékoztat. Van, aki azzal, hogy ivartalanít, más azzal, hogy rászoruló, bajba jutott állatokat ment. Egyesek ideiglenes befogadással, mások pedig azzal, hogy kiképzőként segítenek abban, hogy a gazda megtartsa a kutyáját, pedig csak a baj van vele. Vannak, akik a gyerekek felelősségvállalásra nevelésével segítenek, és végül néhányan azzal, hogy tudják vagy rájönnek, nekik nem való kutya.

Senki nem gondol bele, hogy az, amit ő szaporítóként tesz, melyik folyamatot erősíti IGAZÁBÓL.

Mindenki álomgazdákat keres, akik szeretik és felelősen gondozzák azt a kutyát, akit magukhoz vesznek, és boldogan élnek 10-14 évig. Mindenki: a tenyésztő, a szaporító, az állatvédő is erről álmodik, ilyen embereket keres. Ám a tények sajnos komoly kudarcról tanúskodnak:

“Magyarországon jelenleg körülbelül 2-2,5 millió kutya él, ebből Budapesten minimum 200 ezer. A gazdátlan állatok száma évi 100 ezer körül alakul. Hazánkban 350 gyepmesteri telep van, az ilyen helyeken elpusztult és a vadászok által kilőtt kutyák száma évi 165 ezer. Ennek ellenére az előbb említett, évi 100 ezres gazdátlan ebszám stagnál, a folyamatos és mértéktelen túlszaporodás miatt. Tehát kijelenthetjük, a társadalom évente 265 ezer (újabb) kutya elhelyezését, tartását képtelen megoldani.”

forrás: http://ebdoc.hu/blog/2013/08/11/statisztika-es-alom/

Vegyük észre, hogy ez a társadalomként megnevezett fogalom – mi vagyunk! A kutyatartók és a nem kutyások, a tenyésztők, a szaporítók, a menhelyek, az állatorvosok, a gyepmesteri telepen dolgozók, az ideiglenes befogadók. De legyünk nyugodtan személyesek: ez a társadalom ÉN vagyok, meg Te, aki olvasod ezeket a sorokat.

Sajnálom, hogy nincs más fogalom azokra, akik nem tenyésztők, de nem is kutyagyárosok. Sajnálom, de nekik együtt kell élniük a szaporító jelzővel. Mert amit csinálnak, az nem tenyésztés, hanem szaporítás.

És ma Magyarországon évente 260 ezer élet bizonyítja, hogy erre nincs szükség. Én pedig, és Te, kedves olvasó, képtelenek vagyunk évente 265 ezer kutya ellátásáról gondoskodni.

Egy dolgot azonban ne felejtsünk el!

A szaporítást abba lehet hagyni. A felesleg termelésével le lehet állni. Ezzel tudunk ugyanis a legtöbbet tenni a kutyákért, az állatvédelemért.

Vagy a szaporítók a másik, ám nem könnyű utat választják: és valóban tenyésztők lesznek.

Mert a kiskutyák tényleg nagyon édesek. És én a kutyákkal vagyok!

Szak Enikő 2016. október